A mágia története

Az ősi természeti népek ugyan nem ismerték a körülöttük lévő természet -mai fogalmakkal mondva- tudományos működését, de megértették a fizikai valóság mögött meghúzódó magasabb világok működési mechanizmusát. Pontosan tudták, hogy az a világ, amiben élnek nem az első és nem az utolsó a létező világok között. Ismerték a síkok egymásra épülését és kialakulási folyamatát.
Elődeink hitvilágában elterjedt az a hiedelem, hogy a növények, az állatok és a természeti képződmények szellemmel vagy lélekkel rendelkeznek. Ezt nevezik animizmusnak, a latin anima -lélek szóból. A vadászat megkezdése előtt az ősemberek eljátszották az előttük álló zsákmányszerzés minden fontos mozzanatát. Az elejtendő állatot felfestették a barlang falára, arcukra harci színeket kentek és fejükre állati maszkot erősítettek. A szertartás során a festett állat elejtését modellezték, ami hitük szerint így a valóságban is bekövetkezett. A sikeres vadászat nélkülözhetetlen részét képezte ez a ritus, aminek alapja a hasonlósági (imitatív, homeopatikus utánzó) mágia, ami azon az elméleten alapul, hogy a hasonló hasonlót hoz létre, és a hasonló a hasonlót vonzza.
Ennek az elvnek az alapja, hogy közvetlen kapcsolat van a makro- és a mikrokozmosz között. Azaz, ha a mikrokozmoszban változást hozunk létre akkor ez hatással lesz a makrokozmoszra és fordítva. Ebben az esetben a mikrokozmosz a rajz, a makrokozmosz pedig maga a vad elejtése.
A másik ősi mágikus gyakorlat az átviteli (szimpatetikus) mágia, aminek lényege, hogy azok a dolgok, amik valaha kapcsolatban voltak egymással, szétválasztásuk után is hatnak egymásra. Ennek egyik őskori példája az állatmaszk. Lényege, hogy az álarc anyaga az elejtendő állatfajta bőréből, csontjából készült, ami megkötötte az állat erejét és ezáltal elősegítette a sikeres vadászatot.
A vad elejtése mellett a másik legfontosabb tevékenység a termékenység elősegítése volt. Az őskori agyagszobrocskák nagy testű, nagy mellű ősanyát ábrázoltak. A bőség, a gazdagság és a termékenység szimbólumát. A szaporodást számukra megmagyarázhatatlan erők irányították, ezért kezdték valamiféle isten erejének tulajdonítani. Megszemélyesítették a természet erőit is. Így jöttek létre az eső, a villám, az égitestek, a folyók, tavak, és egyéb természeti képződmények istenei.
Ezzel párhuzamosan tiszteltek szentnek tartott állatokat, tárgyakat, növényeket és a későbbiekben mítikusnak tartott lényeket. Ezt nevezzük totemizmusnak.
Az ősember észrevette, hogy az őt leginkább befolyásoló dolgok az "égből érkeznek". A villámok rettegéssel töltötték el, az eső vizet és hideget hozott, a Nap pedig meleget adott, vagyis megteremtették az élet körülményeit. Könnyen megfigyelhette, hogy a sötétség és a világosság váltják egymást, talán arra is rájött, hogy a nappal a fény és a világosság jelenléte, az éjszaka pedig annak hiánya.

Ahogy a tudása növekedett, megérthette, hogy a fény a növekedéssel, az élettel és az aktivitással van kapcsolatban, az éjszaka pedig a pihenéssel, a nyugalommal és a halállal. Ebből a felismerésből két istent alkotott, a sötétség és a halál, valamint a világosság és az élet istenét. Ezzel létrejött a dualisztikus világszemlélet előképe.
Az élet alapja számukra a születés volt, emiatt egyre inkább előtérbe került a nők szerepe. Az Agancsos Isten (Nap) mellett a Nagy Anyaistennő (a Föld és a Hold) tisztelete az őskorban nagyon fontos szerepet játszott, a társadalom átrendeződésével és a szerepek újrafelosztásával azonban egyre jobban növekedett az atyaisten, vagyis a férfi jelentősége.
Az ókor ebből a szempontból egy átmeneti korszaknak számított ahol ez a két szerep nagyjából kiegyensúlyozott volt. A többistenhit volt jellemző. Innentől kezdve több irányvonalra bomlik szét a mágia fejlődése. A mágia útján az egyiptomi kultúra az egyik fontos állomás.
Egyiptom világképe fordított világkép, a Nílus ugyanis délről északra folyt, kettészelve az országot. Nyugati partján épültek a nekropoliszok, vagyis a sírvárosok. Ez volt az Amenti, a holtak birodalma, ahol Ozirisz uralkodott. A keleti parton az élők városai terültek el. Az ősi megfigyelés, miszerint a nappal az élet, az éjszaka pedig a halál, itt is érvényesült. A Nap keleten kel, és nyugaton nyugszik le. Az ország felosztásakor is ezt a felismerést követték.

A Nap a férfi isten jelképe. Egy másik megfigyelés alapján a Nílus áradása összefügg a Hold mozgásával. Így hozták kapcsolatba a Holdat a termékenységgel, a női isten megtestesüléseként. Ugyanakkor ez az égitest a halál utáni élet szimbóluma is. Egyiptom mágiája a halál mágiája volt. A halál legyőzésére törekedtek. Ennek kifejezéseként próbálták megőrizni a halott testét. (mumifikálás) A mágikus rituálék legfőképpen ehhez kapcsolódtak. A mágikus világkép megértéséhez nélkülözhetetlen az Analógiák Tana, ami Hermész Triszmegisztosz nevéhez fűződik, akit Thot-tal, az istenek írnokával azonosítottak. Legfontosabb mondata: Ami fent van az megegyezik azzal ami lent van és ami lent van az megegyezik azzal ami fent van. Vagyis a mikrokozmosz (az ember) és a makrokozmosz (az univerzum) egy és ugyanaz. Az Analógiák Tanát a Smaragdtábla tartalmazza, melynek megtalálását Nagy Sándornak tulajdonítják.
A görög mágikus kultúra majdnem teljes egészében az egyiptomira épült. A görögök a politeizmust még tovább mélyítették. Mindent megszemélyesítettek, és istenekké tettek. Az istenek harcai és viszályai befolyásolták az életüket. Az ókori világban messze földön híressé váltak a görög jósdák: A delphoi Püthia kábulatban mondta jóslatait, amiket a papok értelmeztek. Sybilláknak nevezték a jósnőket, akiknek jóslatai a mai napig fennmaradtak. A filozófusok (Platón, Arisztotelész, Thalész, Pithagorasz, Ptholemaiosz...) műveire sok későbbi gondolkodó építette munkásságát.
Híres vallásos és misztikus szertartások voltak az eleusziszi misztériumok, melyeket Athén közelében tartottak. A szertartásokat Emulposz alapította Déméthér és Perszephoné termékenység-istennők tiszteletére, többek közt megtisztulásokból és spirituális böjtből állt. A résztvevők pszichedelikus szerek hatása alatt a halhatatlanság és az újjászületés misztériumát élték át.A római korban a hódítások, a hatalomvágy és az élvezetek kerültek előtérbe.
Ebből kifolyólag az ezekhez kapcsolódó szertartások lettek fontosak. Egyiptom ősi misztériumát nem értették meg. Az ország meghódítása után az ottani templomokat római templomokká alakították. Ízisz istennő misztériuma azonban fennmaradt, és mellette a hasonló jellegű római istennő, Diana kultusza is megerősödött. Egy történet szerint Diana tiszteletét Nemi falujában Oresztész vezette be. A tölgyszentélyben örökké égett a tűz, amit a veszta szüzek őriztek. Az örökké égő tűz tisztelete általánosan elterjedt szokás volt a legrégebbi koroktól kezdve. Diana volt az erdők királynője, és férje az Erdő királya. Ez állandóan változó tisztség volt. A férfinak volt egy szent fája, amit élete árán is védelmezett. Tisztségét csak a megölésével kaphatta meg más. A szent liget alapítója és Nemi első királya Virbius volt, a papok mítikus elődje. Nagy szerephez jutottak az ókori Rómában a különböző jósok is, így például az augur, más néven madárjós, aki a madarak röptéből jövendölte meg az eseményeket.
Az északi népek mitológiája és vallása az ősi barbár törzsek hitvilágából alakult ki és keveredett az ide érkező népek hitével. Nőies (seidh) és férfias (galdur) mágiát különítettek el. A nőies, vagyis lunáris mágia fontos kelléke volt a seidh állvány, ami a sámánlétra megfelelője. Az asztráltest kivetítése és állat alakban való megjelenítése, a varázsszerek, mágikus főzetek és a bájitalok elkészítését is a seidh boszorkány hatáskörébe tartozott. A galdur, vagyis a szoláris mágia legfőbb eszköze a mágikus ábécé, vagyis a rúnák voltak.
A legkorábbi időkig nyúlik vissza a boszorkányság néven emlegetett gyülekezetek ősi mágikus termékenységi ritusokból kifejlesztett és felélesztett tradíciója. A tudást zárt csoportokban adták tovább egy istenpárt megszemélyesítő férfi és nő vezetésével. A nő a holdistennőt vagy a földistennőt szimbolizálja, a férfi pedig az agancsos istent, aki a természet körforgását, az örök megújulást hirdeti. Gyökerei az őskorba nyúlnak vissza, amikor a kezdetleges sámánisztikus szertartások elmaradhatatlan kelléke volt a szarvakkal díszített állatmaszk.

A kereszténység elterjedésével az ősi szertartásokat bűnös paráznaságnak, a szarvas maszk miatt az ördöggel való cimborálásnak tartották, és üldözték.
A keresztény vallás dogmatikus tanításai sokáig háttérbe szorították a mágiát. Kezdetekben a férfi és a női lényeg még egységesen vett részt a teremtés folyamatában. Ebben a kettősségben természetesen a nem nélküli Egység nyilvánul meg. A későbbiekben a vallás a férfi istent helyezte előtérbe.