“A szabadságért ki kell lépni a sorsból,
az eddigi magyarázatból."

A különböző kultúrák, vallások, társadalmak mind másféleképpen közelítik meg a halált. Fizikai, lelki és szellemi nézőpontból vizsgálva az élet és a halál közötti különbséget, többek között a visszafordíthatatlanság, a véglegesség, a félelem, az ismeretlen, a természetesség, a folyamatosság fogalmával találkozunk.
Biológiai jelenségként értelmezve a halál az élő szervezet felbomlása, az agyműködés hiánya, és az önálló légzés megszűnése. A folyamat visszafordíthatatlan, az addig mozogni, lélegezni, táplálkozni, szaporodni képes lény nem létezik többé, csak egy bomló anyag, ami ezután más élőlények táplálékául szolgál.
A vallási értelmezés különbséget tesz halandó és a halhatatlan között, így hisz a lélek halál utáni életében. A test halála után a tudat megmarad, de egy új világban, esetleg új testben él tovább.
Szellemi nézőpontból az Én, a személyiség középpontja, mint örök változó, követi, alakítja és tartalmazza a valóságot, a saját valóságát. A halál változás, átalakulás, annyi, mint átlépni egy ajtón, vagy hazaérni, elindulni, elaludni, vagy felébredni. A lépték az, ami különbözőnek mutatja más pillanatoknál. Aki képes felnőni ehhez a léptékhez, az nem értékeli sem túl, sem alul a halált, hanem elfogadja és teszi, ahogy bármelyik másik jelent.

Az élet elviselhetetlensége elől sokan a halálba menekülnek, mások a halál (szellemi lét) állapotából akarnak újra megszületni, hogy csökkentsék terheiket, vagy véglegesen letegyék azt, amit már nem akarnak magukkal cipelni.
Az önpusztítás, a környezet szennyezése, a katasztrófák, balesetek mind azt sugallják, a halál rossz, hiszen emberek, fajok, népek tűnnek el, nyomaikat azonban itthagyják, hogy mementói legyenek saját halandóságunknak. A halál és az élet elválaszthatatlanok, különbözőségük éppoly illúzió, mint az éjszaka és a nappal, amik valóban léteznek egy szűkebb értelmezés szerint, ám távolabbról szemlélve nem a világosság tűnik el vagy testesül meg újra, hanem a Föld forog. A Nap öröknek tűnik, ám az ő élete is véget ér egyszer, továbblép, meghal, hogy felismerje tudata örökkévalóságát. A tágabb értelmezés is megtalálja a maga kettősségét, majd újraegyesíti, hogy továbbléphessen egy újabb dualitásba.

A születés új személyiséggel, eszközökkel, szerepekkel, lehetőségekkel ruházza fel a tudatot. Minden, ami körülmény, megváltozik, de a tudat emlékei, múltja, Én-je folyamatos marad. A felejtés halál az Én számára, hiszen látszólag elvesznek adatok, információk, ám ez nem több, mint a ’szülőcsatornában’ ledörzsölődött emlék-hámsejtek. Amire nincs szükség, az kívül kerül az Én határain, amire szükség van, az azonban belül marad. Ahhoz, hogy hozzá lehessen ezekhez az információkhoz férni, keresni kell, elemezni, rendezni, és cselekedni. Mindenki megtalálhatja a neki megfelelő keretet ehhez a kereséshez.
A felszínre kerülő adathalmaz újra életre kel, próbatételeket, tanulnivalókat, megoldandó feladatokat mutat meg, majd kioltódik a cselekvés folytán. Az adatokból okok, majd tények lesznek, és már nem terhelik többé a tudatot. Amit addig önmagának hitt, meghal, és rátalál ’alatta’ egy új önmagára.

Amikor az összes múltbeli szálat elvarrta, az Én megismeri a jelent, azt, amikor tudja, ki ő, miért van ott, ahol van, és mit akar tenni ezután. A terhei a jelenben keletkeznek, és a jelenben oldódnak fel, és megérti, hogy egy kör végére ért. A következő ’halála’ már születés is egyben, mert mögötte, előtte és körülötte már csak jelenek sorakoznak.